Két lépés repülő, ingat a forgató,
Hullámzó karikát rajzolva fordul át,
Benned gyúlt tüzeket, bőrömön égve szét,
Hamvaszt el hamuvá zeném.

Páratlan szerepünk, élteti csalfa fény,
Brácsában ragadó hangokon éledő
Érzésünk veri szét, lassul a járató…
Csárdásunk elül, éjbeszáll…

Erdejében bújva a hős királynak,
Rejtve ős zuzmók mezején, remegve,
Megpihen már, lanyhul a terhe végre,
Űzi az álma.

Éjre nappal jő, ebek orra nedves,
Érzi, táltos ló nyoma messze kúszik,
Hajtja árkon, űzi a szikla szélen,
Jaj, oda veszne!

Én a vérem hullatom érte mégis,
Tisztem átkos, lenni uraknak kénye,
Szolga sorssal verve lovásza lettem,
Én a gonosznak.

Én is állat lettem e véres mában,
Feltüzelt szívem dobogás a lónak,
Engedem, hagynám, meneküljön végleg,
Menjen a szélnek.

Foszlik a férc, mint fehéres bolyhok,
Mint roskadó, rút időn az árok,
Hibáim hasadnak napvilágra,
Fejemre olvasva sorrol-sorra,

Komoly játékok kicsorbult élét,
Töltetlen szerepek csalfa fényét,
Önmagam tükrébe visszamondva,
Mind ami volt, s lehetett volna.

Tartva mélyen a szövethalom alatt,
Kopott, száraz emlékkéve-köteget,
Tükröt, melyben arcod még szépnek maradt,
Kínokat, foszló húsú gyötrelmeket,
Éveket, átélt s megnemélt perceket,
Jövőt akasztó múltadnak bitófát,
Születésben halt gondolat-ikreket,
Égő gépbe fulladt ötlet-pilótát…

S terved ha teljes és tágas térre érsz,
Tárd kabátod, hulljon mind egy halomba,
Fogd árnyékod és taszítsd rá a dombra,
Ím múltad hamvad, s te már friss lánggal égsz!

pulton koppanó régi pengő,
dobon bőrfedő, gyorsan pergő,
csapból serkenő sörben komló,
szabók kezénél fürge olló,

konflis elején gyertya fénye,
fruskák szerelme, szép reménye,
levél pecsétjén viasz-bordó,
lennék sárguló emlék-hordó,

Tűnő idő bokáján béklyó.

Téli sebekre hűs patak vize,
Lendít átal gyors paták ereje,
Illatos mezőre széna csábít,
Suta szemedben szerelmed látszik,

Maradnék melletted örök társként,
Agancsunk tartana erős zárként,
De távcsőben látszanak pettyeid,
Orvvadász golyó gyorsan leterít.

Újabb nyár jött, nem tudom hányadik,
Búzamező leng messze távolig,
Ért magom bennem, szemet repesztek,
Szél cibál, szórom magam tinéktek,

Lányok, kik selyem kezekkel húznak,
Tövemnél dús ajkaitok súgnak,
Száll szerelmünk széles e határban,
Magjaink nem rabok már raktárban,

Gazdag földben fordulnak termőre,
Vágyunk a hűsítő nyári esőre,
De szürke csordafelhő érkezik,
Bikák patája rajtam ítélkezik.

Újabb ősz jött, nem tudom hányadik,
Benne jutottam el hiányodig,
Sárgultam én is, szakadtam ágról,
Szél vitt tova, sodort el a fától,

Eső verdeste száradt bőrömet,
Könnyel mosta szikkadó lelkemet,
Kívül vizes ablakra tapadtam,
Magam tartottam köröm-szakadtan,

Hátha te vagy a meleg szobában,
S utam vége, szerelmem karjában,
De rideg és kimért fehér kezed,
Elválasztott, és a tűzbe vetett.

Újabb tél jött, nem tudom hányadik,
Megkímél tán, s nem jutok síromig,
Hó alatt neveltél zsenge hajtást,
Felettem rideg hó, fehér palást,

Napot várom olvassza szemfedőm,
Halvány ereje sugár-delelőn,
Olvaszt felettem tenyérnyi tavaszt,
Rügyecském apró levelet fakaszt,

Gyökerem átfagyott talajt ragad,
Zöldellő eremben élet fakad,
De fekete csőrű halál-madár,
Varjú mar, s életemnek vége már.

Naplementében ruhád pajkosan
simul rá hullámzó testedre,
kalapod árnyéka melledre
hull, és játszik lankáin cinkosan,

szemedben lágy fény a hivogató
lámpás az öled irányába,
ahogy a szerelem karjába
zárja vágyam, a mámoritó

esti csendben siklik a csónakunk,
de a festővászon felszakad
a színek komorra váltanak,

tűnik emléke korábbi csókunk
hűvősének, magába fordulva,
a semmi tengerén haladva.

Pofonnal legyint arcon a Hiúság,
majd bámul belém megsemmisítőn,
túloldalt az Alázat néz kérdőn,
hagyd inkább, minek a háborúság,

az Önbecsülés reszketve surran,
nem számithatok rá, a Kevélység,
szörmében, arca negédesség,
biztatva lába erőset dobban,

Bátorság lök vállon, nézek félve,
szemében ismerős tűz villan,
s kezemen erős csapda csattan,
Félelem húzza aggódva, nézve,

hogyan örlődök, s az Önbizalom,
tüzét gerjeszti, lassan fújva,
hogy ne legyen túlzott, vigyázva,
mert a háttérben les a Hatalom,

vakon bíztatva, hogy engem szolgál,
nem élsz vele, így az Alázat,
nem ér téged akkor gyalázat,
ha hatalmad előzi alázat…