Édes-bús ütemünk hívogat, újra kél,
Mezténláb mulatok, gondom a táncban él,
Régen szólt dalokat énekel új remény,
S ritmusban pörög életünk.

Két lépés repülő, ingat a forgató,
Hullámzó karikát rajzolva fordul át,
Benned gyúlt tüzeket, bőrömön égve szét,
Hamvaszt el hamuvá zeném.

Páratlan szerepünk, élteti csalfa fény,
Brácsában ragadó hangokon éledő
Érzésünk veri szét, lassul a járató…
Csárdásunk elül, éjbeszáll…

Szőre lónak, szép telivérnek, ékes,
Háta fényes, csillog a barna bőre,
Vágtalázban űzte a vére tőlem,
Ösztön a kínja.

Erdejében bújva a hős királynak,
Rejtve ős zuzmók mezején, remegve,
Megpihen már, lanyhul a terhe végre,
Űzi az álma.

Éjre nappal jő, ebek orra nedves,
Érzi, táltos ló nyoma messze kúszik,
Hajtja árkon, űzi a szikla szélen,
Jaj, oda veszne!

Én a vérem hullatom érte mégis,
Tisztem átkos, lenni uraknak kénye,
Szolga sorssal verve lovásza lettem,
Én a gonosznak.

Én is állat lettem e véres mában,
Feltüzelt szívem dobogás a lónak,
Engedem, hagynám, meneküljön végleg,
Menjen a szélnek.

Kiméretlen szavakból gyúrtál,
Öntötted rám, mint a híg vasat,
Kíméletlen szavakkal küldtél,
Nyitottad szám, adtál hangokat,
 
Kiáltva rommá Bábel tornyát,
Hogy gyújtsak bensőmből lángokat,
Szavak útján száműzve sorsom,
S lantommal töressek láncokat.
 
Még párat adj, ha kedved tartja,
Útra fonott bocskort, borokat,
S ha éjjelre vár meleg pajta,
Adj nekem hű, lantos bárdokat!

Szemem előtt, mint anyagi szálak,
Mint pókok szőtte hálók, úgy szállnak
Életem szövetének szálai,
Tegnapoknak kopottas foltjai.

Foszlik a férc, mint fehéres bolyhok,
Mint roskadó, rút időn az árok,
Hibáim hasadnak napvilágra,
Fejemre olvasva sorrol-sorra,

Komoly játékok kicsorbult élét,
Töltetlen szerepek csalfa fényét,
Önmagam tükrébe visszamondva,
Mind ami volt, s lehetett volna.

Kóbor árnyékod meszelt falon halad,
Kapualjban lapít, ahol kell, reszket,
Botló lábad az árkon ugrik, szalad,
Kabátod burkol, mert sötét kell, éjjel!

Tartva mélyen a szövethalom alatt,
Kopott, száraz emlékkéve-köteget,
Tükröt, melyben arcod még szépnek maradt,
Kínokat, foszló húsú gyötrelmeket,
Éveket, átélt s megnemélt perceket,
Jövőt akasztó múltadnak bitófát,
Születésben halt gondolat-ikreket,
Égő gépbe fulladt ötlet-pilótát…

S terved ha teljes és tágas térre érsz,
Tárd kabátod, hulljon mind egy halomba,
Fogd árnyékod és taszítsd rá a dombra,
Ím múltad hamvad, s te már friss lánggal égsz!

Forrása Kasztalának hűs vízzel árad,
Múzsái zsongnak, csókjukat küldik,
Költőik asztalánál tűz-ihlet támad,
S kortyával bornak torkukat hűtik.
 
Delphói forrongása mélységbe zárat,
Trónjai rengnek, átkokat mondva,
Hatalmi párbajban kardot vérbe mártat,
Bárdjai zengnek, szitkokat szórva.
 
Felhőnek messzesége új vágyra sarkal,
Kaptatni ős-rég költőknek útján,
Parnasszus kéksége a múlt romján szárnyal,
Oltván a szomjam tehetség kútján.

Lennék fűszeres pultján csengő,
Hangja, tenyérrel ütvén, zengő,
füstje pipának, édes-bomló,
hölgyek illata, lágyan omló,

pulton koppanó régi pengő,
dobon bőrfedő, gyorsan pergő,
csapból serkenő sörben komló,
szabók kezénél fürge olló,

konflis elején gyertya fénye,
fruskák szerelme, szép reménye,
levél pecsétjén viasz-bordó,
lennék sárguló emlék-hordó,

Tűnő idő bokáján béklyó.

Újabb tavasz, nem tudom hányadik,
Elér tán a végtelen számokig,
Kezdés újra, örökkön előre,
Ifjú gidaként kapok erőre,

Téli sebekre hűs patak vize,
Lendít átal gyors paták ereje,
Illatos mezőre széna csábít,
Suta szemedben szerelmed látszik,

Maradnék melletted örök társként,
Agancsunk tartana erős zárként,
De távcsőben látszanak pettyeid,
Orvvadász golyó gyorsan leterít.

Újabb nyár jött, nem tudom hányadik,
Búzamező leng messze távolig,
Ért magom bennem, szemet repesztek,
Szél cibál, szórom magam tinéktek,

Lányok, kik selyem kezekkel húznak,
Tövemnél dús ajkaitok súgnak,
Száll szerelmünk széles e határban,
Magjaink nem rabok már raktárban,

Gazdag földben fordulnak termőre,
Vágyunk a hűsítő nyári esőre,
De szürke csordafelhő érkezik,
Bikák patája rajtam ítélkezik.

Újabb ősz jött, nem tudom hányadik,
Benne jutottam el hiányodig,
Sárgultam én is, szakadtam ágról,
Szél vitt tova, sodort el a fától,

Eső verdeste száradt bőrömet,
Könnyel mosta szikkadó lelkemet,
Kívül vizes ablakra tapadtam,
Magam tartottam köröm-szakadtan,

Hátha te vagy a meleg szobában,
S utam vége, szerelmem karjában,
De rideg és kimért fehér kezed,
Elválasztott, és a tűzbe vetett.

Újabb tél jött, nem tudom hányadik,
Megkímél tán, s nem jutok síromig,
Hó alatt neveltél zsenge hajtást,
Felettem rideg hó, fehér palást,

Napot várom olvassza szemfedőm,
Halvány ereje sugár-delelőn,
Olvaszt felettem tenyérnyi tavaszt,
Rügyecském apró levelet fakaszt,

Gyökerem átfagyott talajt ragad,
Zöldellő eremben élet fakad,
De fekete csőrű halál-madár,
Varjú mar, s életemnek vége már.